Az egyetem végéhez közeledve, bár sose mondtam ki, de titkon
az a cél lebegett a szemem előtt, hogy egyszer majd azzal fogok hivatásszerűen
foglalkozni, amit a leghasznosabb egyetemi kurzusom alatt megtanultam. Ez nem
más, mint a vállalatértékelés. Ebben a tárgyban találtam meg azokat a típusú
kihívásokat, amik mindig is motivációt jelentettek számomra.
Úgy, mint ahogy a középiskolában a matekórák, az egyetemen a
vállalatértékelés feladatok jelentették számomra a szellemi kihívást. Amikor
órák hosszat kellett küzdeni egy Excel modellel, hogy a végén egyetlen számot,
a vállalat értékét meglássam. Van aki szerint ez dög unalom, szerintem meg a
szépirodalom dög unalom, úgyhogy ebben szerintem ki is egyezhetünk.
Ugorjunk fejest
„Peti az az ember, aki
reggel felteszi a fejére a fülhallgatóját, és utána hosszú órákra elveszítjük
őt, mert teljesen bele tud feledkezni az Excel modelljeibe. Ilyenkor a külvilág
megszűnik létezni számára.”
Nagyjából ezekkel a mondatokkal szokta szemléltetni az egyik
kollégám a munkámat, amikor az ügyfeleknek tartunk előadást a részvényelemzés
rejtelmeiről. Persze ez durva leegyszerűsítés, de mit lehet tenni, amikor az
ügyfél azt akarja megtudni egy másfél órás prezentációból, hogy ő hogyan tudja
saját maga kiszámolni az OTP részvényeinek értékét. Sokkolni kell, mert
különben nem hiszi el, hogy én ezt tényleg nem egy pár órás munkával találom
ki, hanem hosszú hetek, hónapok munkája van egy olyan 10-20-30 oldalas
riportban, amiben kifejtem, szerintem mennyit ér a társaságnak egy részvénye.
A munkám tehát nagyrészt ebből áll, megmondom, hogy mit
gondolok a részvény értékéről. Ha ez egy olyan tudás lenne, amit egy óra alatt
át tudok adni bárkinek, akkor nem hiszem, hogy különösebb kihívásokat találnék
benne.
Ráadásul a vállalatértékelést én magam is több év alatt
tanultam meg nálam jóval tapasztaltabb szakemberektől, és még a mai napig
folyamatosan tanulok és próbálok tovább fejlődni ahogy egyre több cég
értékelésével ismerkedek meg. Minden cég értékelése egy teljesen új kihívás,
nincs két teljesen egyforma vállalat, nincs két egyforma piaci modell.
A Starbucks modell
Vegyünk például két teljesen hasonlónak tűnő társaságot,
legyen az egyik a Starbucks, a másik pedig a sarki nevesincs kávézólánc. Első
ránézésre a két cég működése nagyon hasonló, mindkettő kávét ad el a
vásárlónak, de mégis teljesen más a két üzleti modell. Miért van az, hogy a
racionálisnak feltételezett vevő hajlandó 2-szer (vagy még többször) magasabb
árat kifizetni a Starbucks kávéért?
A Starbucks üzleti modellje arra épül, hogy egyrészt
minőségi kávét ad el az embereknek, másrészt felépített egy olyan mértékű
márkaértéket, hogy egy pohár kávé megvásárlásakor nem csak a forró italt veszi
meg a fogyasztó, hanem egy státuszt is vásárol. Starbucks emblémás kávéval
mászkálni trendi, Starbucks kávézóban üldögélni trendi, ez jelent egy
társadalmi rangot, és a mai világban az emberek értékrendje olyan mértékben
torzult, hogy képesek ezért a „rangért” fizetni, nem is keveset.
Ezzel nem volt célom leszólni a Starbucksot, ez sokkal
inkább a társadalmunkat illető kritika, de az emberek védelmében el kell
mondani, hogy az emberi pszichológia így működik. Nagyon sok minden kényszeríti rá arra az
embert, hogy így viselkedjen, úgyhogy inkább azokat a cégeket kell méltatni,
amelyek felismerik és kihasználják ezeket a törvényszerűségeket. Már többször
elolvastam azt a könyvet, amelyik a Starbucks alapításától kezdve nyomon
követte a márka kialakulását. Lenyűgöző, egyszerűen zseniális a sztori, ahogy
felépítették az egészet.
Szóval a lényeg az, hogy van két kávézó, de mégis óriási a
különbség, ég és föld. Két totál eltérő üzleti modell, két teljesen különböző
vállalatértékelési megközelítés, két teljesen különböző kihívás számomra. Na
ezt imádom ebben a munkában.
A befektetési banki mítosz
A Starbuckstól úgy jutunk el hozzám, hogy az én motivációm, ami miatt imádok részvényelemző lenni, nagyjából megegyezik annak a kávéfogyasztónak a motivációjával, aki élvezi, ha Starbucks emblémás pohárral mászkálhat a Bazilika környékén.
A különbség csak az, hogy engem a befektetési bankári lét nyűgözött le, míg a Starbucks fanatikust valami más, a tudat, hogy ő nem kávét iszik, hanem Starbucksot iszik és ezért ő más mint a többiek.
Befektetési bankárnak lenni olyan, mint a Manchester Unitedben vagy a Real Madridban elsőosztályú focistának lenni. Minden focista erről álmodik ugyanúgy, mint ahogy minden befektetési terültre vágyakozó fiatal befektetési bankár szeretne lenni.
A szerelem akkor kezdődött, amikor Németországban tanultam, és hétről hétre eljöttek a legnagyobb nemzetközi befektetési bankok az ottani egyetemre prezentációkat tartani. Ezeknek az eseménynek a lényege az volt, hogy felkeltség a diákok érdeklődését, és végül megkaparinthassák a legtehetségesebb diákokat az egyetem után.
A marketing mindig nagyon erős volt, jólfésült, drága öltönyös bankárok tartották az előadásokat és öröm volt hallgatni hogy milyen lelkesedéssel és csodálattal beszélnek munkájukról. Sosem titkolták, hogy sokszor bőven napi 12 óránál többet dolgoznak, vagy az irodában éjszakáznak a határidős munkák miatt, de nincs mit tenni, egyszerűen megfogott ez a közeg, egy akartam lenni azon kevesek közül, akik egyszer bekerülhetnek közéjük. Úgy éreztem, ezzel lehet kitűnni a többiek közül, a csodás öltöny és a jólfésült haj lesz az én Starbucks kávém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése