Részvényelemzés, egy életstílus

Miért lettem részvényelemző?

Megígértem, hogy leírom mivel foglalkozok, mert kicsit úgy érzem, hogy az emberek többségének ez annyira idegenül hangzik, mint számomra az, hogy mit csinál pontosan egy gyógyszerész. El tudom ugyan képzelni, de igazából fogalmam sincs, hogy valójában mivel foglalkozik nap mint nap.

Egy korábbi bejegyzésben már próbáltam megfogalmazni azt az érzést, ami miatt a részvényelemzés felkeltette az érdeklődésemet. Ez volt az álomhivatás számomra, pedig igazából csak egy eléggé torzított elképzelésem lehetett arról, hogy mit is csinál egy részvényelemző. Nyilván eléggé leegyszerűsítő elképzelés volt ez, és külső szemlélőként egyértelmű, hogy a pozitív dolgokat felnagyítottam, negatív tényezőkkel pedig nem is nagyon számoltam (ha gondoltam egyáltalán negatívumokra… nyilván nem nagyon). Tipikus pszichológiai hiba: minden olyan dolgot figyelembe veszek, ami támogatja a nézetem, viszont az ellentmondó dolgokat figyelmen kívül hagyom. Amúgy ez egy klasszikus pszichés csapda, amibe a legtöbb tőzsdei befektető is beleesik. Alapvetően úgy indulnak neki egy befektetési döntésnek, hogy van egy előre elhatározott ötletük, és támogató tényezők után kutatnak, viszont az ellenvéleményeket figyelmen kívül hagyják. Így végül arra fognak jutni, hogy minden a befektetési döntésük mellett szól.

Sokáig én sem tudtam megfogalmazni, miért szerettem bele, de most két év részvényelemzőség után talán azt mondhatom, értem már mi motivált. Egyszerűen csak egy akartam lenni a részvényelemzők közül, mert ez különlegesnek tűnt és úgy éreztem, ha itt jó tudok lenni, akkor van kiugrási lehetőség. Itthon elég szűk a piac, nagyon kevés részvényelemzőre van igény, és emiatt elég prémium kategóriának hangzott egynek lenni a néhány közül. Ezt még mindig így gondolom, pedig a tőkepiac már az elmúlt két év alatt is sokat változott, és egyre inkább azt érzem, hogy a klasszikus részvényelemzés ha nem is fog teljesen eltűnni, de jelentős átalakuláson megy keresztül.

Szóval egy akartam lenni azon részvényelemzők közül, akikből az emberek nagy része csak annyit lát, hogy egyszer-egyszer szerepel a nevük az interneten, itt-ott interjúkat adnak, idézik őket a gazdasági sajtóban, vagy konferenciákon adnak elő. Ez azért kívülről elég szexinek tűnik, valljuk be őszintén. Nekem meg megvolt hozzá az affinitásom, hogy egy ilyen buliba én is részt vegyek.

Úgy gondoltam, jó lehetek abban, amit egy részvényelemző csinál, és az állásinterjúk után úgy tűnt, hogy mások is így gondolták. Kaptam egy lehetőséget, bár kellett egy kis útbaigazítás, de végül egy akkor még csak leendő kollégám tanácsát megfogadva egy multinacionális tanácsadócég vállalatipénzügy-tanácsadó pozíciója helyett a részvényelemzői munka mellett döntöttem.

A valóság

A valóság, mint mindig, azért közel sem olyan, mint ahogy azt a külcsín, a mézes-mázas csokiréteg alapján gondolhatnánk. Be kell valljam, hogy nem a tipikus pályakezdő székében találtam magam, aki csak egy porszem a gépezetben. Az elejétől kezdve a "mélyvízben" voltam, alig több mint két hónap után már találkoztam a saját nevemmel a sajtóban és rá kellett döbbennem, hogy ez már nem az iskolapad, itt nem nagyon van lehetőség hibázásra. Ha meg hibázol, akkor vagy nagyon hamar leír a szakma, vagy nagyon könnyen támadható leszel és nyomást helyez rád a sajtó és a vállalatvezetők is ezzel próbálkoznak.

Bár akkor még nem tudtam, de most már egészen letisztult véleményem van arról, hogy kiből lesz jó elemző. Egy elemzőnek mindig kell hogy legyen határozott véleménye. A munkánk tulajdonképpen az, hogy megfelelő elméleti tudás birtokában elvégezzük a szükséges kutatómunkát és az eredményekre alapozva határozott véleményt formáljunk.

Az elején ezzel még nem voltam tisztában, és azt se tudtam, mi a szerepem az egész tőkepiaci körforgásban, ezért nem is éreztem a munkám súlyát. Jójó, azért nem kell ezt olyan drasztikus dolognak beállítani, tulajdonképpen egész jelentéktelen cégeket elemeztem, ezért sokkal kisebb figyelmet kaptam, mint amit valójában egy részvényelemző kapna. Ha a MOL-ról vagy az OTP-ről fogalmazol meg véleményt, arra azért mindenki odafigyel a szakmában. Ha azonban kisebb cégeket elemzel mint én, akkor például a külföldi alapkezelőkhöz el se jut a véleményed, így azért valamivel könnyebb.

Számomra nyilván sokkal kényelmesebb lett volna néhány negyedév tanulási folyamat után elmerülni a felelősségteljes elemzői munka világában, de így alakult, és igazán nincs okom panaszra, mert ahogy mondani szokás, teher alatt nő a pálma (azt mondjuk nem tudom, hogy honnan származik ez a kifejezés…). Tehát nekem a betanulás folyamata kimaradt, mert rögtön a mély vízben találtam magam. Rám mindenesetre jó hatással van az, ha nyomás alatt kell teljesíteni, azonban azt már sose tudom meg, mi lett volna, ha az elején több lehetőségem van valakitől megtanulni a szakma csínját. A mély vizet amúgy a való életben is nagyon kedvelem, de erről majd máskor ;-)

De akkor nézzük, miről is van szó…

A mi munkánk abból áll, hogy tőzsdei vállalatok működését elemezzük, és adunk valami iránymutatást a befektetőknek, hogy a vállalat mennyit érhet. A klasszikus pénzügyi elmélet szerint a tőzsdén kialakult ár mindig jól tükrözi egy részvénytársaság értékét, mert minden információ beépül az árakba, de a valóságban ez persze nem teljesen így van. A részvényelemző feladata tehát az, hogy tanácsot adjon a befektetőnek, hogy érdemes-e az adott rézvényből vásárolni, vagy a cég lehetőségeihez képest már túl drága, és ezért nem szabad most venni.

Amikor hozzálátok egy cég elemzéséhez, akkor mindig azzal kezdem, hogy megismerem az iparági környezetet, egy kicsit az iparág szakértőjévé válok. Ezért van sokszor az – és ez az ideális helyzet -, hogy egy elemző egy adott iparágra specializálódik, és több társaságot is elemez ugyanabból az iparágból. Ilyenkor össze tudja hasonlítani a versenytárs vállalatokat, és tud dönteni arról, hogy melyik a jobb. Ha nagyon leegyszerűsítve kellene szemléltetnem, arról van szó, hogy a piacon akkor tudjuk a legjobb almát kiválasztani, ha több árus kínálatát is megnézzük, és azokat összehasonlítva hozzuk meg a döntésünket. Amíg csak egy árus portékáját szemléljük, addig nem tudjuk azt megmondani, hogy van-e annál jobb alma a piacon. Pusztán csak azt tudjuk eldönteni, hogy az az alma jónak tűnik-e, vagy sem.

Nos, ilyen szempontból nálam más a helyzet, én nem egyfajta iparágat elemzek, hanem sok különböző céget különböző iparágakból. Ez egyrészt jó, mert több iparágat ismerhetek meg, sokkal szélesebb körű lesz a tudásom. Azonban az a hátulütője, hogy egy iparágban sem tudok annyira elmélyedni, hogy igazi szakértőjévé váljak.

folyt.köv.

Vakvarjú: A tipikus jolly joker

Mind árkategóriában, mind szellemiségében egy olyan étteremről van szó, ami az átlag számára is nagyszerű célpont. Miután kipróbáltam személyesen is, azt kell hogy mondjam, hogy ár-élmény arányban kiemelkedő a hely. Biztos, hogy vissza fogok menni, és bárkinek ajánlanám, hogy próbálja ki, szóval hajrá!

Előételnek kacsamáj brulée-t ettem hecsedlivel (fyi: csipkebogyó lekvár) és kaláccsal. A máj tökéletes állagú volt, a brulée elmaradhatatlan karamell máza egy zöld színű, gyümölcs ízű cukorból volt. Döbbenetesen jó volt, nem jöttem rá, hogy milyen ízű a cukor, de később eszembe jutott, hogy a Fanta Exotic (van még ilyen?) ízéhez volt hasonló. A pincér azt mondta, hogy több ízű cukor van, és véletlenszerű, hogy épp melyik színűt választja a szakács. Mindenesetre igazi váratlan húzás, és eszméletlen sokat tud dobni az egész fogás összhatásán.

Főételnek szerintem kiválasztottam a legérdekesebb fogást az étlapról: sertésszűz érmék vargánya mártással és császármorzsával. Nem láttam még sehol ilyen köretet, ezért nem is volt kérdés, hogy ezt fogom megkóstolni. Igazából ízében nem volt olyan nagy dobás, de jó volt elkészítve, az enyhén sós/semleges morzsa is tök jól passzolt hozzá, de mégis maradt bennem egy kis hiányérzet. Nem tudom megmondani, hogy mi hiányzott az ételből, de az egész fogás harmóniája nem volt teljes. Talán a vargányás szószt kellett volna sokkal erőteljesebbé tenni, vagy akár azt is meg merem kockáztatni, hogy ha már császármorzsa, akkor azt valamilyen édes ízvilággal dobom fel (mazsola alap). Igen, talán ezt kellett volna, pont az a csibészség hiányzott, amit az egzotikus ízű cukor adott az előételnek ;-)

Almás rétes roló fehércsoki mousse-szal érkezett zárásként. Göngyölt réteslapokba volt töltve a sztenderd fahéjas almás töltelék. A fehércsoki pedig fagylaltgombócként virított a tányéron. Teljesen jól illettek egymáshoz, bár a fehércsoki talán túlságosan dominált ízében, de ezt csak a kritikus énem fedezte föl, tulajdonképpen jó volt úgy, ahogy volt.

Összességében egy nagyon korrekt ebéd volt, a kiszolgálás pörfekt, a hely pedig nagyon tetszetős. Ez tipikusan egy olyan hely, amelyikről el tudom képzelni, hogy gyakran felkeresem ezután. Tipikus jolly joker, ha étteremválasztásról van szó.

Budapest Bisztró, itt csak egy desszertről volt szó?

Ez van a falon...

Ha nem érzem, hogy a konyha beleteszi szívét-lelkét, akkor az nekem kevés… és nagy valószínűséggel nem fogok visszatérni.

Szombaton a Budapest Bisztróban voltam ebédelni, a hely a tipikus bisztró stílust próbálja megvalósítani modern kivitelben. Az étlap nagyon rendben van, vannak érdekes ötletek, valamint a falon megtalálható a (vélhetően) változó heti menü is, ami tényleg a hamisítatlan bisztró hangulat érzetét erősíti. A konyhába be lehet látni, ami külön jópont. Egyre több helyen lehet ezt megfigyelni, én imádom!

A kiszolgálás nagyon gördülékeny volt, bár nem voltak sokan, úgyhogy nem volt nagy hajtás a konyhán. A pincér egyáltalán nem volt „pushy”, nagyon nem, talán már annyira nem, hogy kicsit úgy éreztem, nem is nagyon törődik velünk. Amúgy nem szeretem a tolakodóan agresszív, erőltetetten jópofizó pincéreket, de bizonyos mértékű törődést elvár a „fizető vendég”. De itt nincs is arra ösztönözve a pincér, hogy igazán odategye magát, ugyanis…

… a számlába automatikusan bele van téve a borravaló. Nálam ez elvből egy rosszpont. Főleg egy ilyen helynél, ahol az átlag vendég olyan társadalmi réteghez tartozik, amely nem engedheti meg magának, hogy ne adjon borravalót. Már csak azért sem, mert nem akarja degradálni társadalmi státuszát azzal, hogy kicsinyes módon lespórolja a felszolgálás díját. Azért valljuk be, a Budapest Bisztró nem az átlag magyar középréteg közkedvelt vasárnapi törzshelye, hanem sokkal inkább a „sznob” rétegek és a külföldiek célpontja (névválasztás az utóbbi szempontjából tökéletes).

Igazából nem értem, miért vesz részt az étteremhéten egy étterem, amikor érezhetően arra törekszik a hely, hogy a 3000 forint körüli 3 fogásos menüt a legminimálabb kivitelben prezentálja (vélhetően még elfogadható haszonkulcs kigazdálkodása mellett). Így nem fogok visszamenni, héééjjj! És a rendezvény célja pont az, hogy bebizonyítsd nekem, hogy következő alkalommal érdemes visszajönnöm, hogy akkor már a rendes áras ételeket fogyasszam, amiből te a jövőbeli profitot fogod termelni… Ez a hét marketingköltség számodra! Én magyarázzam?

Gasztro vélemény röviden: hibázott a séf, de a somlóival levettek a lábamról

Előételnek hortobágyi derelyét választottam. A közkedvelt hungarikum előétel, a hortobágyi palacsinta ötletéből próbált valami újszerűt, valami izgalmasat kihozni a séf, ami dicséretes, viszont a végeredmény nem tudott lenyűgözni. Kevés benne az íz, a mártás ugyan rendben van, de a derelyében a tészta dominál, így kevésbé nyújt felejthetetlen (íz)élményt.

A főétel marha steak volt burgonyafánkkal és vargányás mártással. A pincér előre felhívta a figyelmemet, hogy nem bélszín steakről van szó, ami még rendben is lenne, bár nyilván nem ezt várja az ember. De egye fene, nem csak bélszínből lehet jó steaket csinálni, ezért próbára tettem a séfet. A steak ugyanis egy nagyon kényes dolog, ennélfogva a szakács tudásának kiváló értékmérője. Itt hibázott mesterünk, mivel amit kaptam nem volt egy könnyen fogyasztható fajta. Nyilván megfelelő pácolással, és az elkészítésnél precíz odafigyeléssel lehetett volna jó húst prezentálni, de itt egy küzdelmes ebéd lett a végeredmény. A burgonyafánk viszont eléggé ott volt, az szép munka.

A desszert a klasszikus somlói galuska volt. Itt azért sikerült kicsit elvarázsolni, ugyanis csodálatos, zseniális, hibátlan édességet kóstolhattam. Akármennyit meg tudnék abból enni, és ha másért nem, somlóiért még akár vissza is mennék a helyre.

Szerintem ebből a helyből többet is ki lehetne hozni, ha (legalább is az én mércémmel mérve) kicsit emberközelibb élményt nyújtana.

nU Bisztró: Gasztromenyország három plusz két fogásban

Van ez a Dining Week nevű rendezvény, ami annyit jelent, hogy fix áron lehet három fogásos menüket kóstolni a programban részt vevő éttermekben. Korábban is volt már ilyen Budapesten, de nem tudom, hogy kezdetben milyen éttermek vettek részt benne. Az viszont biztos, hogy most van köztük egy-két nagyon jó hely is.

Annyira belelkesültem, hogy ezen a héten három helyet is meglátogatok (nU Bisztró, Budapest Bisztró, Vakvarjú) és leírom a véleményemet. Először arra gondoltam, hogy majd egy bejegyzésben összehasonlítom az általam kipróbált éttermeket, de a kedd esti élmény annyira erőteljes volt, hogy ennek egy külön bejegyzés jár. Aki ismer, az tudja rólam, hogy mennyire kritikus vagyok, és ez hatványozottan igaz akkor, amikor ételekről van szó.

Mintegy felvezetőként szerettem volna arról is írni egy bejegyzést, hogy az egyetem alatt megcsináltam a szakács szakvizsgát, és dolgoztam is nagyüzemi konyhán a margitszigeti Grand Hotelben, ami óriási élmény volt, de erről majd máskor. Ez most azért érdekes, mert az átlag fogyasztóhoz képest kvázi-bennfentes szemmel figyelem azt a tányért, amit elém tesznek egy étteremben.

A tetthely: nU Bisztró

Van ez a hely a város szívében az Eiffel térnél, amely „bisztronómia fakultáció” felütéssel hirdeti magát. Na ez érdekesen hangzik, ráadásul úgy hírlik, hogy igen modern gasztronómiai szemléletmódot képvisel a konyhájuk. Ennyi nekem elég is volt, mindenképp ki akartam próbálni!

Általában nem szokott jól elsülni, ha nagy várakozások előznek meg egy eseményt, mert akkor nehéz lesz azt a bizonyos magasra tett lécet átugorni. Viszont ennek ellenére sokszor beleesek abba a hibába, hogy nagyon sokat várok bizonyos helyzetektől, és ezzel le is csökkentem annak az esélyét, hogy igazán nagy pozitív meglepetés érjen. Ez most is így volt, elég jókat olvastam a helyről, úgyhogy innentől már csak két lehetőség volt: vagy le leszek nyűgözve, vagy ami egy étteremnél talán a legrosszabb, unalmasan átlagos, “sótlan” lesz az egész. Egy “sótlan” helyre pedig nem fogok visszamenni…

Elő-előétel

Előétel előtt kaptunk egy úgynevezett Amouse Bouche-t, ami tulajdonképpen néhány bemelegítő falatkát jelent. A tányér tulajdonképpen néhány ízmozaik egyszerűen elhelyezett kombinációja. Volt pácolt olívabogyó, marinált tőkehal (ami hibátlan volt), kecskesajt mango chutney-val és házi kacsamell sonka forgács.

Jó kezdés, de azért olyan nagyot itt még nem lehet hibázni. Egyre több helyen van az, hogy amíg vársz az előételre, kapsz valamit, amit rágcsálhatsz addig is. Legtöbbször valami kenyérre kenhető történetről van szó (padlizsánkrém vagy ízesített vaj), és ez általában már sokat elárul a helyről. Ha igazán jó séf vezeti a konyhát, ő nem fog kiengedni egy "átlagos" kezdő fogást, mert jól tudja, hogy az elejétől a végéig tökéletesnek kell lenni minden egyes alkotóelemnek.

Mentás zöldborsó krémleves lazac nanban-zuke

Ezt követően következett az első sokk, a habkönnyű zöldborsó krémleves. A mentás ízesítés zseniálisan passzol a zöldborsóhoz és a lazac is tökéletesen illeszkedett a könnyed kreációba. Nem egy átlagos konyhatechnológiai műveletről van szó, szinte habzott a leves. Külön kiemelném, hogy a jolly joker krémlevesfűszer szerecsendió kihagyása nyerő ötlet volt ebben az esetben. Már ekkor úgy éreztem, hogy jöhet bármi ezután, mert már az előételben olyat kaptam, ami miatt étterembe jár az ember: egy igazi gasztroélményt.

XXI. századi marhanyak paprika, ricottás-spenótos nokedlivel

A főétel előtt felszolgáltak egy citrus sorbet-t, ami igazán figyelmes gesztus, de ennél többet nem tudok hozzáfűzni.

Főfogásnak egy XXI. századi marhanyak paprikást választottam ricottás - spenótos nokedlivel. Eredeti ötlet, csodás ízvilág, modern elgondolás, zseniális megvalósítás. A neve ellenére a marhapaprikás egy nagyon könnyed fogás volt, harmonikus ízvilággal, a ricottás-spenótos nokedli nagyon jól passzolt a húsos szalonnával megbolondított paprikás mártás lágy selymességéhez, és mindezt megkoronázta a vajpuhára párolt marhanyak.

Guiness csokoládé mousse fehércsokoládéval

A desszert már tényleg csak hab volt a tortán. A Guiness csokoládés réteg varázslatosan krémes és lágy textúrája már az ízétől eltekintve is különálló élményt nyújt a fogyasztónak, ráadásul nem volt se túl édes, se túl keserű, a toppinggal teljes harmóniát alkotott. A fehércsoki hab a tetején érdekes volt, de szerintem a gasztronómiában pozitív kritikának számít, ha valami érdekes ;-)

Észrevehetetlen körítéssel

Amúgy csak most esik le e sorok írása közben, hogy a tálalás szinte észrevehetetlenül egyszerű volt, nem volt túlcsicsázva, túldizájnolva, mint ahogy ez a legtöbb étteremben elmaradhatatlan kelléke az ételnek. Itt az egyszerűségen volt a hangsúly, attól volt tökéletes, hogy a díszítés nem kötötte le a figyelmet. Ebben az esetben nem is volt szükség arra, hogy a külcsín domináljon, a séf egyszerűen hagyta, hogy az ízek magukért beszéljenek. Jelzem, sikeres stratégia!

p.s. következő helyre viszek normális fényképezőt..

A befektetési banki mítosz

Az egyetem végéhez közeledve, bár sose mondtam ki, de titkon az a cél lebegett a szemem előtt, hogy egyszer majd azzal fogok hivatásszerűen foglalkozni, amit a leghasznosabb egyetemi kurzusom alatt megtanultam. Ez nem más, mint a vállalatértékelés. Ebben a tárgyban találtam meg azokat a típusú kihívásokat, amik mindig is motivációt jelentettek számomra.

Úgy, mint ahogy a középiskolában a matekórák, az egyetemen a vállalatértékelés feladatok jelentették számomra a szellemi kihívást. Amikor órák hosszat kellett küzdeni egy Excel modellel, hogy a végén egyetlen számot, a vállalat értékét meglássam. Van aki szerint ez dög unalom, szerintem meg a szépirodalom dög unalom, úgyhogy ebben szerintem ki is egyezhetünk.

Ugorjunk fejest

„Peti az az ember, aki reggel felteszi a fejére a fülhallgatóját, és utána hosszú órákra elveszítjük őt, mert teljesen bele tud feledkezni az Excel modelljeibe. Ilyenkor a külvilág megszűnik létezni számára.”

Nagyjából ezekkel a mondatokkal szokta szemléltetni az egyik kollégám a munkámat, amikor az ügyfeleknek tartunk előadást a részvényelemzés rejtelmeiről. Persze ez durva leegyszerűsítés, de mit lehet tenni, amikor az ügyfél azt akarja megtudni egy másfél órás prezentációból, hogy ő hogyan tudja saját maga kiszámolni az OTP részvényeinek értékét. Sokkolni kell, mert különben nem hiszi el, hogy én ezt tényleg nem egy pár órás munkával találom ki, hanem hosszú hetek, hónapok munkája van egy olyan 10-20-30 oldalas riportban, amiben kifejtem, szerintem mennyit ér a társaságnak egy részvénye.

A munkám tehát nagyrészt ebből áll, megmondom, hogy mit gondolok a részvény értékéről. Ha ez egy olyan tudás lenne, amit egy óra alatt át tudok adni bárkinek, akkor nem hiszem, hogy különösebb kihívásokat találnék benne.

Ráadásul a vállalatértékelést én magam is több év alatt tanultam meg nálam jóval tapasztaltabb szakemberektől, és még a mai napig folyamatosan tanulok és próbálok tovább fejlődni ahogy egyre több cég értékelésével ismerkedek meg. Minden cég értékelése egy teljesen új kihívás, nincs két teljesen egyforma vállalat, nincs két egyforma piaci modell.

A Starbucks modell

Vegyünk például két teljesen hasonlónak tűnő társaságot, legyen az egyik a Starbucks, a másik pedig a sarki nevesincs kávézólánc. Első ránézésre a két cég működése nagyon hasonló, mindkettő kávét ad el a vásárlónak, de mégis teljesen más a két üzleti modell. Miért van az, hogy a racionálisnak feltételezett vevő hajlandó 2-szer (vagy még többször) magasabb árat kifizetni a Starbucks kávéért?

A Starbucks üzleti modellje arra épül, hogy egyrészt minőségi kávét ad el az embereknek, másrészt felépített egy olyan mértékű márkaértéket, hogy egy pohár kávé megvásárlásakor nem csak a forró italt veszi meg a fogyasztó, hanem egy státuszt is vásárol. Starbucks emblémás kávéval mászkálni trendi, Starbucks kávézóban üldögélni trendi, ez jelent egy társadalmi rangot, és a mai világban az emberek értékrendje olyan mértékben torzult, hogy képesek ezért a „rangért” fizetni, nem is keveset.

Ezzel nem volt célom leszólni a Starbucksot, ez sokkal inkább a társadalmunkat illető kritika, de az emberek védelmében el kell mondani, hogy az emberi pszichológia így működik. Nagyon sok minden kényszeríti rá arra az embert, hogy így viselkedjen, úgyhogy inkább azokat a cégeket kell méltatni, amelyek felismerik és kihasználják ezeket a törvényszerűségeket. Már többször elolvastam azt a könyvet, amelyik a Starbucks alapításától kezdve nyomon követte a márka kialakulását. Lenyűgöző, egyszerűen zseniális a sztori, ahogy felépítették az egészet.

Szóval a lényeg az, hogy van két kávézó, de mégis óriási a különbség, ég és föld. Két totál eltérő üzleti modell, két teljesen különböző vállalatértékelési megközelítés, két teljesen különböző kihívás számomra. Na ezt imádom ebben a munkában.

A befektetési banki mítosz

A Starbuckstól úgy jutunk el hozzám, hogy az én motivációm, ami miatt imádok részvényelemző lenni, nagyjából megegyezik annak a kávéfogyasztónak a motivációjával, aki élvezi, ha Starbucks emblémás pohárral mászkálhat a Bazilika környékén.

A különbség csak az, hogy engem a befektetési bankári lét nyűgözött le, míg a Starbucks fanatikust valami más, a tudat, hogy ő nem kávét iszik, hanem Starbucksot iszik és ezért ő más mint a többiek.

Befektetési bankárnak lenni olyan, mint a Manchester Unitedben vagy a Real Madridban elsőosztályú focistának lenni. Minden focista erről álmodik ugyanúgy, mint ahogy minden befektetési terültre vágyakozó fiatal befektetési bankár szeretne lenni.

A szerelem akkor kezdődött, amikor Németországban tanultam, és hétről hétre eljöttek a legnagyobb nemzetközi befektetési bankok az ottani egyetemre prezentációkat tartani. Ezeknek az eseménynek a lényege az volt, hogy felkeltség a diákok érdeklődését, és végül megkaparinthassák a legtehetségesebb diákokat az egyetem után.

A marketing mindig nagyon erős volt, jólfésült, drága öltönyös bankárok tartották az előadásokat és öröm volt hallgatni hogy milyen lelkesedéssel és csodálattal beszélnek munkájukról. Sosem titkolták, hogy sokszor bőven napi 12 óránál többet dolgoznak, vagy az irodában éjszakáznak a határidős munkák miatt, de nincs mit tenni, egyszerűen megfogott ez a közeg, egy akartam lenni azon kevesek közül, akik egyszer bekerülhetnek közéjük. Úgy éreztem, ezzel lehet kitűnni a többiek közül, a csodás öltöny és a jólfésült haj lesz az én Starbucks kávém.

Ez már egy ilyen világ: lifelong learning

Mielőtt belevágtam volna a munkába, életem legnagyobb kihívásába csöppentem. Ez is egy tipikusan olyan történet, ami annyira jellemzőnek tartok, és amiről a legutóbbi bejegyzésben is írtam már a sorsunk útjai kapcsán.

A sztori még egy évvel korábban, 2010-ben kezdődött, amikor egy nemzetközi szervezet, a CFA Institute (Chartered Financial Analyst) által szervezett versenyen elindultunk a Budapesti Corvinus Egyetem csapatának színeiben. Végül nem mi nyertük a magyarországi fordulót, de ennek ellenére felajánlottak egy ösztöndíjat, ami a CFA Intézet által szervezett pénzügyi elemzői program első szintű vizsgájára nyújtott kedvezményes regisztrációs lehetőséget.

Akkor azonban úgy döntöttem, hogy ezt én nem akarom kihasználni (nem tom már mi volt az oka ennek, de nyilván találtam valami jól ideologizálható kifogást).

A sors azonban úgy hozta, hogy egy évvel később még egyszer lehetőségem adódott az ösztöndíjra, és másodszor már nem is volt kérdés, hogy megpróbálom-e a dolgot.

Mi ez a misztikus vizsga, amibe bele csöpentem?

A CFA kinevezés amúgy elég rangos dolognak számít pénzügyi körökben, a képzést nagyjából egy MBA programhoz tudnám hasonlítani azzal a különbséggel, hogy míg az MBA (Master of Business Administration) menedzsment szemléletű képzést nyújt, addig a CFA csak a pénzügyi elemzői és portfólió menedzseri tudásra fókuszál.

Csak egy kis adalék, hogy mit is jelent ez számokban kifejezve: tavaly márciusi adatok szerint úgy 98 000 olyan ember van világszerte, aki CFA titulussal rendelkezik és a legfrissebb adatok szerint Magyarországon jelenleg mindössze 136 ilyen személy van.

Nyilván vannak akik ennek ellenére nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget, azonban az biztos, hogy ha külföldön akarsz befektetési banknál dolgozni (Morgan Stanley, Goldman Sachs, JP Morgan, Barclays, Deutsche Bank, Credit Suisse), akkor nem számít, hogy a Corvinuson végeztél. Viszont a CFA képzés teljesítése egy jó nemzetközi összehasonlítási alapot ad.

"Job applicants may have similar skills, but the CFA Charter provides a benchmark"

A CFA tananyag elég masszív, 5-6 könyv tartozik egy vizsgaszinthez (nagyjából 5-700 oldalas könyvekről beszélek, bár a hivatalos rövidített kiadások "csak" 3-500 oldalasak). A 6 órás vizsga minden évben egyszer kerül megrendezésre júniusban, kivéve az első szintet, amit néhány nagyobb városban decemberben is meg lehet próbálni (bár Budapest nem tartozik a kiemelt vizsgahelyek közé, ezért decemberben itt nincs vizsgaalkalom).

A vizsga értékelési módja is elég sajátos: a világ minden pontján egy időben írják ugyanazt a vizsgasort, majd az összes dolgozat kiértékelését követően relatív módon zajlik az értékelés. Az adott évben legjobban teljesítők eredményéhez képest kell bizonyos szinten belül teljesíteni. Ez nekem nagyon szimpatikus két dolog miatt is. Egyrészt a módszer teljes mértékben igazságos, mert nem részesíti előnyben azokat, akik egy olyan évet fognak ki, amikor relatíve könnyebb a vizsgasor. Másrészt pedig úgy vélem, hogy a magyarok tanulási képessége az átlagos szint felett van, ami eleve előnyös egy ilyen értékelési módszer esetén. A vizsgán amúgy nagyjából a résztvevők 40 százaléka megy át.

Bele a mélyvízbe

Májusban kezdtem dolgozni, addig volt még egy kis időm befejezni a szakdolgozatot és elkezdeni a felkészülést a júniusi vizsgára.

Márciusban és áprilisban még nem dolgoztam, így elég sok idő jutott tanulásra. Akkor ezt még nem tudtam értékelni, de később rájöttem, hogy munka mellett tanulni egyet jelent a teljes lemondással. Itt nincs olyan, hogy majd csak lesz valahogy, elmegyek bulizgatni, meg szervezek programokat, aztán a maradék időben majd tanulok. Nem, nagyon sok az anyag, és csak akkor lehet megfelelő módon felkészülni, ha csinálsz az elején egy tanulási ütemtervet, és nagyon szigorúan tartod magad ahhoz. Nincs tengés-lengés, nem lehet hétvégéket felelőtlenül elvesztegetni. Itt csak a kőkemény elhatározás, a teljes elszántság játszik. Ha valaki nem biztos abban, hogy van értelme három éven keresztül minden egyes tavasszal teljes mértékben a vizsga szellemében élni és minden mást a cél mögé rendelni, annak nem érdemes belevágni, mert feláldoz az életéből három nagyon értékes félévet (feltéve ha minden vizsgaszintet elsőre meg tud csinálni).

Ezek a gondolatok még a legelején nem fogalmazódtak meg bennem, akkor még csak azt éreztem, hogy ez életem eddigi legnagyobb szakmai kihívása lesz, és tudni kell rólam, hogy én az ilyen dolgokat nagyon szeretem. Képes vagyok nagyon sok mindenről lemondani a sikerért, élvezem az ilyen helyzeteket.

Május elejétől azonban elkezdtem dolgozni a KBC-nél és minden teljesen megváltozott. Eleinte nagyon nehéz volt megszokni a munkát, főleg azért, mert a részvényelemzők a szokásosnál korábban kezdenek reggel. Mivel a tőzsde 9 órakor nyit, és addigra már el kell küldeni az ügyfeleinknek a híreket, én általában 7 - fél 8 között szoktam kezdeni. Ez a dolog az első hetekben sokként ért. 

Az egyetemi évek során mindig úgy alakítottam az órarendem, hogy próbáltam elkerülni a reggeli órákat, illetve csak azokra jártam be, amelyeknek láttam értelmét. Tulajdonképpen a reggeli alvás számomra mindig is elsődleges prioritást élvezett, bár az értelmes órákat sosem hagytam ki emiatt (legalábbis nem direkt). Általában 9-10 előtt nem nagyon keltem fel, főleg a szakdolgozatírós időszakban, mert éjszaka mindig is sokkal hatékonyabban tudtam haladni az írással. Bár így visszagondolva, a magyar oktatási rendszer legnagyobb hibáját próbáltam tudatosan kiküszöbölni. Ugyanis itthon az egyetemek elméleti tudást adnak a diákok kezébe, amit a munka világában nagyon nehezen tudnak hatékonyan hasznosítani. Igazából olyan embereket képeznek, akik utána a munkahelyre belépve rögtön elveszítik minden maradék önbizalmukat, amikor elméleti tanulmányaikra alapozva az élet gyakorlati problémáival szembesülnek. 

Kicsit elkanyarodtam, úgyhogy vissza az egyetemi évek tanulságaira: Igazából nincs értelme bejárni az egyetemi előadásokra, mert a legtöbb órát megfelelően pótolja az adott szakirodalom elolvasása. Számomra az előadások látogatása azért volt néha hasznos, mert képi memóriám van, és az előadáson elhangzott dolgokat elég jól tudom kötni bizonyos emlékekhez (akár a látott diához, akár egy elmesélt történethez, akár az előadáson lejátszódott szituációkhoz).

Na ennek a sokat alvós időszaknak hirtelen vége lett májusban. Míg korábban simán aludtam átlagban napi 9 órákat, addig most teljesen át kellett állnom egyrészt a korai kelésre, másrészt a kevesebb alvásra is, mivel a CFA vizsga is közeledett június elején (már csak egy hónapom volt), és munka után muszáj volt még tanulni is.

Az első vizsga végül is meglett, így sikerrel vettem az első akadályt. Azonban a CFA titulus megszerzéséhez teljesíteni kell a vizsgarendszer három szintjét és négy év szakmában eltöltött tapasztalatot is fel kell mutatni. Ha ezek megvannak, és minden évben befizeted a tagsági díjat, akkor odaírhatod a három varázsbetűt a neved mögé: CFA.

Részvényelemző vagy, na és?!

Úgy döntöttem, visszatérek a blogoláshoz. A korábbi bejegyzések közül töröltem párat, viszont a németországi félévem emlékeit megőrzöm, néha vissza-vissza olvasgatom, életem egyik leghasznosabb és legjobb féléve volt.

Részvényelemző lettem

Sokszor futok bele abba a szituációba, hogy megkérdezik tőlem, mit csinálok. Az "egy brókercégnél dolgozom részvényelemzőként" válasz hallatán a legtöbben nem tudják hova tenni ezeket az információkat. Tisztelet a kivételnek, de nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy ez mit is jelent. Itt általában a beszélgetés populárisabb témák felé terelődik...

Most le fogom írni, hogy mit csinálok, milyen gondolatok vannak a fejemben, milyen kérdések foglalkoztatnak általában.

Miután visszajöttem Magyarországra 2010 decemberében, volt még hátra egy szakdolgozat írással és munka kereséssel töltött fél évem. Ráadásul nyertem egy ösztöndíjat is, így elkezdtem tanulni életem akkori legnehezebbnek tűnő kihívására (erről kicsit később).

A tavasz folyamán két állásajánlatot is kaptam. Az egyik az Equilor nevű brókercégnél egy részvényelemzői pozíció volt. Az egyetem utolsó két évében már tudtam, hogy részvényelemzőként akarok majd dolgozni, és elég tudatosan próbáltam ez irányba lépni is. Ennek fényében némileg meglepő, de nem fogadtam el az Equilor ajánlatát.

Ezt követően a Deloitte vállalatfelvásárlásokkal és összeolvadásokkal foglalkozó területére jelenkeztem és egy sok körös kiválasztási folyamat során ajánlottak egy szerződést. Úgy éreztem, hogy ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhet, így eszembe sem jutott volna hezitálni.

A sors furcsa fintora, hogy behívtak a KBC Securities nevű brókercéghez egy interjúra. Életem egyik legnehezebb döntése előtt álltam, amikor a KBC-nél azt mondták, hogy felvennének részvényelemzőnek. Kértem egy kis haladékot a Deloitte-nál, de igazából akármennyit is gondolkodtam, nem jutottam egyről a kettőre. Végül volt egy dolog, ami a KBC mellett döntött (ezt majd egyszer lehet hogy leírom).

Sokáig nem voltam biztos benne, hogy a KBC-vel jól döntök. A Deloitte-nál mindent megpróbáltak, szerveztek egy beszélgetést az egyik menedzserrel, hogy nyugodtan átbeszélhessem vele a kételyeimet, később ajánlottak magasabb fizetést is, de addigra már valami miatt úgy éreztem, hogy a KBC-t kell választanom. Így is lett, lassan két éve, hogy itt dolgozom részvényelemzőként.


Aki igazán küzd az álmaiért...

Úgy gondolom, hogy aki igazán kitartóan küzd az álmaiért, azt csak egy dolog térítheti el, mégpedig a SORSA. De ez csak azért van, mert nem egyenes vonalú egyenletes mozgás során jutunk el a célig, hanem kitérőkön, akadályokon keresztül. A próbatételekre azért van szükség, mert gyűjtenünk kell a tapasztalatokat, a tudást, hogy végül amikor odaérünk a célunk kapujához, már birtokunkban legyen minden olyan eszköz, amire szükségünk lesz.

Anno amikor az egyetemre felvételiztem, végül nem arra a szakra jutottam be, ahova menni szerettem volna. Nagyon nagyon csalódott voltam, alapvetően nehezen viselem a kudarcokat, és ezt akkor nagyon nagy kudarcként éltem meg. Végül azonban a sors bebizonyította, hogy nem kell mindig foggal körömmel küzdeni, hanem csak hagyni kell hogy a dolgok a maguk rendje és módja szerint történjenek. A sors visszaigazolta, hogy ott és akkor a jobb megoldás számomra az volt, amit akkor nem nagyon akartam elfogadni.

Végül megtaláltam az egyetemen azokat a kihívásokat, amik megfelelően tudtak motiválni és azon nagyon kevés emberek egyike vagyok, akik rögtön az egyetem után olyan állásban tudtak elhelyezkedni, amit elképzelt maguknak. Amúgy iszonyat kevés esély volt arra, hogy részvényelemzőként el tudok helyezkedni.

Magyarországon csak kevés brókercég van, akiknek részvényelemzőre van szükségük. Ezeknél a cégeknél ezek a pozíciók mind be vannak töltve, és nincs tér bővítésre. Kb kihalásos alapon működik a dolog, nagyon kevés embert vesznek fel. Tényleg azt kell mondanom, hogy jókor voltam jó helyen, mázlim volt, és az a rengeteg energia, amit az egyetem alatt ebbe fektettem, az végül kifizetődött.

Úgy gondolom, hogy aki igazán kitartóan küzd az álmaiért, azt csak egy dolog térítheti el, mégpedig a SORSA. De ez csak azért van, mert nem egyenes vonalú egyenletes mozgás során jutunk el a célig, hanem kitérőkön, akadályokon keresztül. Most úgy érzem, megint egy kanyarnál vagyok, és nem látom, hogy mi jön utána, kicsit felemelem a lábam a gázról de nem akarok még fékezni. (Részvényelemzőként nagyon sokszor különböző hasonlatokkal próbáljuk leírni a helyzetet, ezért előre is elnézést kérek, ha majd túl sok ilyen képi kifejezésmóddal próbálom szemléltetni a dolgokat) :D

A részvényelemzősdi jó móka

Írok majd arról, mivel foglalkozom, hogy telnek a napjaim, miből áll az életem.
Meg leírom majd életem egyik legnagyobb kihívását, ami még 2011 tavaszán kezdődött és azóta is tart és ami miatt most kicsit megint kanyargósabb úton járok.